Felnőtt fejjel megélni kamasz- és kora felnőtt kori álmokat fura érzés, mert az ember nem tud már a rózsaszín köd mögül nem kilátni. A felnőttel ez a baj. Nem képes hinni és csak lenni a csodában, a vele megtörténő jó dolgokat hajlamos még csírájában eltemetni, hajlamos elkezdeni félteni ideje korán, hajlamos a végtől félni a kezdet kezdetén, mert annyi mindent látott már, ami kiölte a hitet a lelke legmélyéből is. A hitet, hogy képes jól dönteni, jót cselekedni, jól szeretni embereket, a jót meglátni másokban, és hitet, hogy képes lesz kitartani önmaga és mások mellett, mert ezek ellenkezőinek sűrűjében éli minden napját.
Az élet törvényszerűségeken alapul. Ha süt a nap, meleg lesz. Ha pedig esik az eső, el fogok ázni. Ha sütök palacsintát, tuti 10-et megeszek, még melegen. Ha egyszer megbántok valakit, el is fogom veszíteni – még ha nem is teljesen, de egy darabját akkor is, talán örökre. Ezekben nem hiszünk, ezeket elfogadjuk, vagy belátjuk, vagy megéljük, de a „hiszek”-nek, a hitnek ezekhez semmi köze.
És mi lesz, ha hinni kezdek? Mi lesz, ha hinni kezdek Emberben, Szóban, Tettben, vagy csak szimplán a szememnek, a fülemnek, és elfogadom, hogy az amit látok, hallok, az mind igaz? Mi lesz akkor? Talán...
köd nélkül is hinni fogok a csodában.
https://www.youtube.com/watch?v=gs-4S4-L7bQ
P.S.: ...már hiszek!!!
