Szóval ígéretemhez híven egyedül maradtam magammal egy kicsit, no meg a családommal lévén Karácsony és egyebek. Három napi sütés, főzés, takarítás után azt hiszem eljutottam saját magam konklúziójához, avagy ki és mi is vagyok én. Azt írtam nemrég, hogy szeretném magam egy kicsit szeretni, és megismerni. A szeretettel még hadilábon állok, ez így is fog maradni, de azt gondolom, ha betűről betűre leírom, mit látok magamból és magamról, jó úton fogok elindulni.
Rájöttem arra, hogy én egészen egyszerűen egy asszony vagyok. Nem vagyok képes dögleszteni, de képes vagyok keleszteni - tésztát. Nem vagyok képes bűvölni, de képes vagyok bűvölve hallgatni - embert. Nem sugárzok ki semmit, de meleg vacsit az asztalra rittyentek – ha kell, neked, vagy neked, és persze, nektek is. Ez így baromi egyszerű, csak egy baj van vele. A hosszú távú, TáRsAs kapcsolatok nem ezekkel kezdődnek, így csak végződnek. Ezek szerint én már rég egy Vég vagyok.
No, hát ez az amire rájöttem, talán régen, csak most volt rá alkalmam, hogy leírjam. Most rajtam áll, hogy változtatok – e ezen, vagy sem, illetve, hogy változtathatok-e ezen, vagy sem,az nem biztos, de na... Nekem sok mindent megadott a sors, még többet elvett. Egy számomra nagyon kedves ember szokta mondani, „...de hát ezt dobta a gép.” Nekem … nem is tudom, hogy fogalmazzak, mit dobott.
Terített asztalt, két főre.
Ennyi.
Ja, és ide egy nagyon szép dal. Úgy kell meghallgatni, hogy közben odafigyelsz, és meg próbálod megérteni. Jó szórakozást! (másold be keresőbe)
https://www.youtube.com/watch?v=EDEEzS7OV2k
PS.: Avagy csapó kettes
"Szóval ...szóval..." - ahogy kezdené személyesen nem ismert, de sokat emlegetett ükapám - szóval tényleg úgy érzem, elkezdtem haladni valami felé, ami jó. Ez a valami nem egy valami, hanem egy állapot, amit egyre jobban élvezek, méghozzá bátran kimondom, hogy magamat. A szó nem pornografikus-szoros értelmében. Hogy is , hogy is...
Elkezdtem megszokni a csendet. Elöször nem volt könnyű, mert hiányzott az állandó zsizsizsuzzsitücpparappa...de tudtam, hogy ha nem leszek a csendben benne józanul, mármint teljes tudatommal, akkor nem is lehetek önmagammal. És bejött! Elaludni is csendben szeretek már, mert meg tudom figyelni, hogyan lélegzem. Kizárom a zűrös gondolatokat, néha bedugaszolom a fülem, és figyelem, ahogy szuszogok. És elalszom, hipp - hopp. Nem kell már a tévének mennie, nem kell már zaj, hogy ne akarjak a rosszra gondolni, egyszerűen csak magam kellek magamnak.
És még egy dolog. Elkezdtem kizárni a rossz embereket is az életemből. Nyilván ezt nem teheti meg senki csak úgy, mert ha igen, akkor szerintem sok ember lenne hirtelen munkanélküli. (ÉN nem, ÉN szeretem a Főnököm.) Én sem teszem meg ezt teljesen, csak amennyire a társadalmi szokásrendszer - és az ahhoz folytonfolyvást ragaszkodó EGO- engedi. Nagyon intelligens, alig észrevehető módon NEM vagyok együtt emberekkel, akiket nem szeretek, ezáltal én NEM mérgezem magam velük. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem jók ezek az emberek, egészen egyszerűen nekem nem jók. Sokszor talán még én sem tudom miért, de ha nem esik jól az együttlét, hát nem is teszem meg. Miért? Azért mert régen akárkivel elvoltam és hallgattam a sok bugyutaságot, a panaszt, a rosszat, stb. És ezek az én lelkemet is rosszá tették,mert csak morfondíroztam utána dolgokon, egyszóval zavart lettem. Ezután a következő lépés a problémázás - vagy a sajátod generálása, vagy a másén való folytonos gondolkodás. Na és erre nekem aztán nincs szükségem.
Hát ennyit gondoltam egyszerre. De azért haladok,nem?
