“Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban.
Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, a szerint hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halkszavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt.”
(Wass Albert: Csaba)
Hát bocsánat, most nem eredetizek, meg lelkizek, csak megosztok. Találtam ezt valahol, és tetszik, kész, ennyi. Elgondolkodtató, és szép... mert rossz beismerni, mégis igaz, hogy az ember ragaszkodik az emlékeihez, de csak ideig-óráig, hisz sokmindent elfelejtünk. Elfelejtünk emlékezni, tisztelni, és szeretni. De milyen is lenne, ha mindent megőriznénk a fejünkben? A jóhoz ragad rossz is, és a rosszra emlékezni olyan, mintha minden reggel egy ciánkapszulát rágnánk szét szánt-szándékkal, ezt viszont önsajnálatnak is szokták nevezni. A jó tehát rossz nélkül nincs, és nem is lesz. S öntudatlanul talán, szépen kikopnak a dolgok a fejünkből. Rosszastul és jóstul. Kellene egy szűrő, amivel csak a jóra emlékezünk. Ahogy azt apukám tette és mondta is:
"Anyu, én csak a szépre emlékezem."
Hát bocsánat, mégis lelkiztem. :)
