Időről időre rá kell jönnöm, hogy valami nincs rendben ezzel a világgal. El vagyunk benne rontva mi, emberek, nem tudunk alapvető dolgokat. Nem tudunk szeretni rendesen, nem tudunk viszonozni rendesen, legalább is nem úgy, ahogy a másik azt elvárná, de igazából nem tudunk beszélni, beszélgetni, nem tudunk gondolkodni, és ami a legborzasztóbb, nem tudunk csendben lenni. Rendben van, lehet, hogy te tudsz, de én például nem, és ezzel így van még sok-sok ember.
Folytonhajtó Ottó hazaér és a) ledobja ruháját, eszik és iszik valamit, ledöglik, TV-t néz, amit már akkor bekapcsol, mikor még a kulcs az ajtóban van, elalszik, rosszul alszik, hülyeségeket álmodik, felébred, felöltözik, elmegy dolgozni, hazaér és ... b) hazaér a családjához, vacsoráznak, párhuzamosan beszél és eszik egyszerre mindenkivel miközben természetesen megy a TV, fürdet/házit ellenőriz, elparancsolja gyermekét a számítógép elől, mesét olvas, és ...közben alszik el.
Csudás. És sokévesen visszagondolva mi marad meg az évekből? A szürke, a fekete, az egyedül, a fáradt, a kicsi, a ... "hogy is volt az?" Korunk embere nem is ismeri rendesen gyermekeit, nem tud sétálni és nem tud pihenni. És feláldozza életét, gondolatait, érzéseit a mindennapok oltárán. A mindennapokén, ami a munkával telik el, amit hajtani kell, mert ha nem teszed, nem lesz, és ha nem lesz, a családnak nem lesz, és akkor semmi nem lesz nekik. Így legalább van nekik, csak lehet, hogy te nem vagy. Ha nincs család, van más, lehet, hogy csak te magad, de akkor sem vagy, még magadnak sem! És ha már magadnak sem vagy, akkor te vagy? Ördögi kör ez, korunk mindenkire kiszabott civilizációs betegsége.
Én sem tudok csenben lenni. Nem is tudom már, mikor volt az, hogy én akármit is csendben tettem. Talán soha, mert ha visszagondolok a gyerekkoromra, minimum egy rádió mindig szólt a háttérben, és mindig volt valami zaj, ami mellett nem éreztem magam...talán magányosnak. Egy átlagos napon tényleg nagykabátban kapcsolom be a TV-t, a laptopot, a TV előtt eszem, és elaludni sem tudok nélküle. Ha utazom, a füles a fülemben van, mert kell valami zene míg hazadöcögök a busszal. Lehet, hogy félek valamitől. Talán ...
Az utóbbi idők eseményei kicsit megfeküdték a lelkem. Történt velem jó is, nem akármilyen jó, mert igen meglettem becsülve a munkahelyemen, és ez jó, de vele párhuzamban történtek rossz dolgok is. Velem is és másokkal is. A élet nagyszakalmas társasjátékában van, hogy kimaradunk egy körből, és csak nézzük a másikat messziről, ahogy halad tovább, van hogy vesztünk, nem akármit és nem akárhogy, és nem érted, miért te és miért most, és van, hogy nyersz, nem is akárhogy, akárkit. Van, hogy másokat bántanak, és nem tehetsz semmit, hogy segíts, s olyan is van, hogy együtt lépkedsz valakivel mezőről mezőre, s talán nem is érzed, hogy ott van a másik.
Én szeretnék kimaradni egy körből. Szeretnék megállni, és magamba nézni. Szeretném magamat szeretni, magamat megérteni, magamat hallgani, magammal csendben lenni. Szeretnék más bábúknak segíteni, meghallgatni őket, csak velük lenni, akár nembeszélni, csak nézni őket, megölelni őket, megízlelni könnyeiket, és szeretni őket, érezni, hogy szeretnek. Sok ez egyszerre, de csak lassan, csak lassan, ... jól lesz ez így. Csak lassan...lassan indulok...
Jösz?
oring music...
Voltam megint Budhapesten, és még mindig nem akar a barátom lenni ez a város. Nem baj, én igyekszem. Elkattintottam pár képet, hogyan is láttam most eme nagy zavaros várost. Talán egy kicsit máshogy, mint anno...
